Eredetileg egy évre érkezett Óbudára, aztán az élet úgy hozta, hogy végül négy lett belőle. A Kerület kapusaként, volt része jóban rosszban, kis vagy éppen nagy sikerekben. Volt olyan idény, amelyben egyedüli kapusként a hátán cipelte a csapatot. Volt korosztályos válogatott, nyert Magyar Kupa bronzérmet, de nem csak a kapuban, hanem a parton is nélkülözhetetlen tagja volt a csapatnak. Ő nem más, mint az örökké mosolygós Pápai Barbara, aki a napokban jelentette be visszavonulását. Nagyinterjú, melyben szó esik a kezdeti évekről, a kedvenc csapattársakról, a mumusokról és természetesen az élsport utáni legújabb fejezetről is.
Vágjunk a közepébe: ennyi év után, egy profi pályafutás végén mennyire volt nehéz meghozni a döntést? Egyértelmű volt, vagy sokat tépelődtél azon, hogy szögre akaszd a sapkád?
Olyan szempontból sokat tépelődtem, hogy már tavaly is gondolkoztam azon, folytassam-e még egy évet. Ott volt bennem, hogy ki lehet belőle még valamit hozni, de aztán jött a sérülésem szeptemberben, ami megkönnyítette a döntést, hiszen érzem, hogy a testem sem bírja annyira. Ha a Kerület közösségét vagy az érzelmi szempontot nézzük, nehéz volt meghozni a döntést, de ha azt, hogy szeretnék külföldön továbbtanulni, egyértelműnek tűnt.
Említed a Kerület-közösséget. Beszélj kérlek erről egy kicsit! Mit jelent számodra az, hogy Kerület-közösség? A kívülálló is talán érzékelheti mindezt, hogy egy végtelenül családias hangulat lengi körül a klubot, mindez talán visszaköszön a közösségi oldalainkra feltett képekből, a felétek irányuló üzenetekből, nem beszélve arról, ha valaki személyesen belép a Klubházba, akkor saját bőrén is megtapasztalhatja. Kerület-sportolóként, nálad ez, hogy csapódott le?
Az elmúlt négy évben olyan második családot kaptam, ami alapján nem túlzás mondani: mindenkit ismertem, mindenki fontos szerepet töltött be az életemben. Itt mindenki mosolyog, mindenkinek van egy jó szava a másikhoz. Az edzések fizikai részétől eltekintve feltöltődni jártunk ide. Tényleg mindenki egytől egyig kedves és pozitív ember, ami nagyon különleges, akár az uszoda recepciósairól beszélek, akár a főépületben lévő munkatársakról, vagy az irodában dolgozókról.
Kicsit ugorjunk vissza a múltba, emlékszel még arra a napra, amikor Óbudára igazoltál, fel tudod idézni, hogyan kerültél a klubhoz?
Nem volt egyértelmű a történet: én akkor fél évre már abbahagytam a vízilabdát. Az UVSE-ben játszottam előtte és nagyon kiégtem, úgy éreztem, túlzottan sokat edzettem és kedvem sem volt az egészhez. Aztán Kisteleki Orsi hívott, az akkori szakosztályigazgató. A tárgyalásra is vonakodva mentem el, mert éreztem, hogy nem annyira szeretnék aláírni, aztán Orsi és Dénes is nagyon pozitív volt, ami után azt mondtam: egy évre aláírok, de tényleg csak egyre, hátha külföldi ösztöndíjat kaphatnék. Azt válaszolták, ők hosszútávra keresnek embert, én pedig mondtam, hogy akkor sajnos nálam ez nem működik. Aztán talán nem találtak mást, talán szimpatikus voltam, de elfogadták, meggyőztek, szerződést ajánlottak, és látjuk, az lett belőle, hogy végül négy évet maradtam.
"Egyelőre fel sem tudom fogni, milyen lesz a hangulat Barbi nélkül, hiszen amióta a csapat az első osztályban szerepel, velünk volt. Fantasztikus egyéniség, magával ragad mindenkit, aki ismeri, a higgadtságával és konkrét, határozott véleményével. Hálás vagyok, hogy az edzője lehettem, nagyon könnyen megértettük egymást és jól alkalmazkodott az edzésmódszereimhez. Évekig egyedül cipelte a csapatot a hátán, az idei évben pedig a legnagyobb támasza és segítője volt Torkos Taminak az edzéseken és mérkőzéseken. Tudtuk, hogy eljön ez a pillanat, és örüljünk a 4 évnek, szép emlékeink vannak. Ez alatt az időszak alatt Barbi kiváló eredménnyel elvégezte az Óbudai Egyetem alapképzését is, ezzel megalapozta civil életét és későbbi ambícióit. Valódi példakép, aki örökre Kerület tag marad, biztos vagyok benne, ha bármikor hazalátogat, fel fog bukkanni a TVE uszodában. Pontosan ezért nem köszönök el, csak sok sikert és boldogságot kívánok!" Lukács Dénes, vezetőedző
Miért lettél kapus? Kézilabda-, vízilabda-, jégkorongkapusoknak azért nagyon közelről jön a kontakt, így felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi készteti az egyéneket arra, hogy szétbombáztassák magukat a kapuban?
Nem akartam kapus lenni, minden egyes alkalommal, amikor fejbe lőttek, meg is bántam ezerszer. Amikor kicsi voltam, Tatabányán kezdtem pólózni, minden év végén volt családi nap, a szülők is beszálltak. Viccesen beálltam az egyik csapat kapujába, mert nem volt kapusuk, talán 8-9 éves lehettem ekkor. Annyira jól ment, hogy az edzők meglátták a tehetséget bennem. Régi statisztikákat nézve távol voltam szerintem a kimagasló tehetségtől, de nyilván hálás vagyok, mert ha mezőnyjátékos lettem volna, kiestem volna a körből, hiszen nagyon lazák az ízületeim, nagyon hátraviszem a karom, és éppen ezért szerintem nagyjából 15 éves koromban vissza kellett volna vonulnom.
Négy évet töltöttél a Kerületnél. Vissza tudsz emlékezni a kezdeti időszakra? Honnan indult a csapat? Hiszen nyilván nem azon a szinten tartott a női vízilabdacsapat, mint amilyen szinten most van.
Az OB I-es csapatot a nullából építették fel. Olyan játékosok voltak OB I-ben – Kisteleki Dóriék, Drávucz Ritáék –, akik világszinten meghatározó játékosként maradtak még egy-két évet itt. Az, hogy melléjük hogyan egészült ki a csapat, nagyon hullámzó volt. Nagy volt a játékosmozgás az első egy-két évben akár szezon közben is, viszont a csapat gerince adott volt és minden szempontból nagyon pozitív. Sokat fejlődtem és tanultam. Ahhoz képest, amilyen teljesítményt nyújtottam az első évben, nagy bizalmat szavazott Dénes, hiszen voltak olyan akcióim, amikbe fáj belegondolni utólag.
Idézzük fel a legemlékezetesebb pillanatokat! Mi az, ami rögtön az eszedbe jut?
A Kerületnél az, hogy például Kisteleki Dórival együtt játszottam, elmondhatatlanul nagy élmény volt, már ezért megérte. Nagyon sokan irigykednének, ha felsorolnám, kikkel tudtam együtt játszani hazai vagy nemzetközi szinten. Néha tényleg azt éreztem, állok a kapuban és ámulok-bámulok, mint egy szurkoló, olyan meccseket láttam.
Van olyan, amit máshogy csinálnál a pályafutásodban?
Nem, ennek így kellett lennie, nem változtatnék semmin, mert mindenből tanultam. Nem gondolnám, hogy bármi is hiba lett volna, hiszen minden megtanított az életre, és úgy érzem, egy munkahelyen jövőben semmi sem okoz majd gondot akár a terhelést, akár a munkatársakkal való kapcsolatot, akár a főnököket tekintve.
Van olyan játékos, aki kedvenc játékostárs, akiben vakon megbíztál, akiről, ha tudtad, hogy előtted van, nem kaptok gólt?
A mostani csapatból Kudella Pannit emelném ki, maximálisan megbízok benne. Petőváry Luca is itt játszott, imádtam vele együtt játszani, és Koppány Szamirát is ki tudnám emelni. Valahogy úgy hozta az élet, hogy visszasodort minket egy csapatba, nagyon szerettem velük játszani.
Akkor most nézzük azokat, akik ellen a legkevésbé szerettél játszani, mert mondjuk olyan klasszis volt, hogy általában túljárt az eszeden?
Aki örök mumusom Máté Zsuzska volt, aki nagyon erőset lő. A válogatottnál a méréseknél autóversenyeket megszégyenítő módon bombázza a kaput, így mindig azt mondtam, amikor ellene játszottunk, hogy legyen előttem egy blokk. Valentin Kamilla korábbi csapattársként azért maradt meg mumusnak, mert kicsiként hármas labdával nagyon erőseket csavart kapura, így őt is ki tudnám emelni.
Arra már kitértél korábban, hogy mennyire hozzád nőtt a klub, hogy a közeg, a hangulat, a csapattásak és a klub munkatársai nagyon fognak neked hiányozni, viszont mi az, amit a legkevésbé sem fogsz visszasírni? Van ilyen?
A kondi! Imádtam a kondiedzőnket, Tibit, de a szárazföldi dolgok mindig is távol álltak tőlem, nem szeretek izzadni, ugrálni, futni, súlyokat emelni. Ha valaki azt mondja nekem tízévesen, hogy a válogatott eléréséhez heti négy kondiedzés minimum kell, azt mondtam volna, köszönöm, inkább nem. De ezeket is letudtuk.
Azt meg tudod fogalmazni, hogy mit adott neked a vízilabda?
A legjobb barátaimat, a kitartásomat, a teherbírásomat – olyan tulajdonságokat is, amiket sok helyen fogok tudni kamatoztatni. A magamba vetett hitemet: felnőttválogatott nem lettem, ez csak rajtam múlott, de mindenkinél saját magán múlik, mennyit tesz bele. Amiket el szerettem volna érni, sikerült. A tiszteletet is kiemelem: megtanultam tisztelni a másikat. Az uszodában van ki nem mondott hierarchia, ezt sokaknak nehéz kezelni, de megtanított arra, hogy tudni kell, kinek mi a szerepe. Ezzel nem lesz gondom a későbbiekben sem.
És hogyan fognak kinézni Pápai Barbi mindennapjai az élsport nélkül?
Hát legalább tíz év bulizást be kell majd pótolnom! Viccet félretéve, július végén Nápolyba költözöm, nemzetközi menedzsmentet tanulok mesterképzésben, napi nyolc óra egyetem mellett remélem, szociális életem is lesz. Élsportolóként ezt nehéz fenntartani, remélem, minél több ilyen lehetőségem lesz.
És azt el tudod képzelni, hogy a vízilabdában dolgozz a későbbiekben?
Egyelőre nem, de soha ne mondd, hogy soha! Edzőként nem szeretnék lenni, de akár marketingben, akár egy csapat környezetében szívesen dolgoznék, nem zárom ki ennek a lehetőségét.
Még egy fontos dolgot nem érintettünk! Ugye a Kerület esetében más csapatokkal szemben nagyon komoly szurkolótáborral lehet számolni, és folyamatosan hajtott, buzdított Titeket a közönség. Mivel búcsúznál a szurkolóktól?
Nagyon hálás vagyok, hogy az utolsó évem így telhetett. Előtte nem nagyon voltunk a köztudatban, ebben a szezonban élesedett ki, milyen szurkolótáborunk van. Köszönöm, hogy átélhettem, bízom benne, hogy a későbbiekben is ekkora alázattal fog tovább működni ez az egész. Minden csapat erre vágyik. Hatalmas köszönet és hála nekik, nagyon motiválóak!